Pannóca

Apukám eléggé gyenge, volt egy agyvérzése, a szemével is komoly gondok vannak.

Mielőtt beteg lett kb. 25 évig dolgozott egy gyárban, mikor kezdett beteg lenni is továbbra is a cégnél maradt, csak már fizikailag kevésbé megterhelő munkakörben, részmunkaidőben.

Aztán még betegebb lett, leszázalékolták 67%-ra. Most a kollégáim rájöttek valahol pestországban, hogy gyanús, hogy minden tizedik ember rokkant, nem győzi a tb a kifizetéseket, felül kellene bírálni a rendszert mert így a finanszírozás össze fog omlani. /Ez tényleg igaz is, lásd az alábbi ábrát./

Így apát is behívták felülvizsgálatra, hátha rehabilitálható. 

Ma megjött a vizsgálatok eredménye, hálistennek javult az állapota. Ez azzal jár, hogy az eddigi rokkantnyugdíját is elveszik. Mehet vissza dolgozni, már ha lenne hova visszamenni. A kisvárosban levő gyár ahol dolgozott időközben bezárt. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élnek, még az egészséges embereknek sincs munkája, nemhogy egy 52 éves betegnek.

Apa az orvosi leletek alapján már "csak" 40%-ban rokkant, de fizikai munkát nem végezhet. Számítógépeset sem, nem mintha látna bármit a monitorból, meg amúgy sem tudja kezelni. Végzettsége kb. nulla, szabász szakmunkás iskolát végzett. Fiatal korában mikor pályát választott egyértelműnek, racionálisnak tűnt a döntése, édesapja a cég első dolgozói között volt, ott dolgozott 50 évig, onnan is ment nyugdíjba.

Közben megváltoztak az idők...

Mióta apa beteg amúgy szinte semmilyen juttatást soha nem kaptunk. Se szociális támogatást a suliban, se Bursa ösztöndíjat... eleinte kapott közgyógyot a gyógyszereire, de egy rokkant meg egy szociális munkás - anya - már túl sokat keres ahhoz, hogy erre jogosult legyen. Dehát végülis belátná az ember, ugye, fizette 25 évig az adót, miért is járna neki bármi, csak a szája... 

Nagykállóról egyébként tudni kell, hogy nem egy világváros, mondhatjuk mikroközösség. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent. Így azt is, hogy mennyi jómódú család - bár papíron lehet nincstelenek, trükkösek ám a vállalkozók -  jut szociális ellátásokhoz, segélyekhez, röhög a másik képébe. Mert ők nagyon rászorulnak. /Általában mindenki a cigányokkal példálózik, de számomra ezek az újgazdag telhetetlenek felháborítóak./

Hát ez van, még próbálunk fellebbezni, de eléggé esélytelennek tartom. 

Mosolyogjunk és tűrjünk, mint a reklámokban/társadalmi célú hirdetésekben amikben azt mondják: 

"Márti 30 éves, havi 150 ezer forintot keres. 50 ledolgozott év és járulékfizetés után havi nyugdíja 40 ezer forint lesz. De semmi gáz, mert ő magánnyugdíjpénztári tag is, onnan majd kap még havi 10ezret, így már havi 50 ezret fog kapni. Öngondoskodás, jajdejó."

És akkor azt még hozzá sem tették, hogy a várható átlagos élettartam alacsonyabb lesz mint a nyugdíjkorhatár. És mi lesz vele ha félidőnél megbetegszik, mint apa. Még a rezsire sem lesz elég amit kap, ezért aztán megéri dolgozni.

Szóval értem én a lépés okát - pláne szocpolosként - csak pont az szívja meg a rendszer szűkítését aki rászorulna, ez nagyon nem oké. A rehabilitálás is rendben van, de az nem megoldás, hogy kirakom a rendszerből az ember szűrét, abban meg nem segítem, hogy valóban helyrejöjjön az egészsége, értelmes dolgokat tanuljon, munkahelyre elhelyezkedjen az nem korrekt.

Gondolom nem csak én érzem, hogy a rendszer legitimitása gyengül.

Azért jó egy blog, mert segít visszaemlékezni, lehetőséget teremt arra, hogy időről-időre újraértékeljem magam, a gondolataimat, ahogy a világot látom, mennyit változtam. /Persze írhatnék kézzel is naplót, de ez gyorsabb, és szebb is, mert kétbalkezes vagyok./ Terry Pratchett "A mágia színe" című könyvéről, ahogy visszakerestem, egy éve írtam először.

Akkor eléggé csalódott voltam a felsőoktatásban, az egyetemi begyepesedett hierarchikus rendszertől besokaltam és MrW ajánlotta, hogy olvasgassam ezt a könyvet levezetésként.

Emlékszem el is kezdtem... a világkép már akkor is elbűvölt, nagyon szellemes, kegyetlen jó ahogy a rektorok/oktatók közti hierarchiát, a kihalálos előrelépést, a "tudományt" bemutatja.

Az első kb. húsz oldalon sírva-nevettem, de aztán feladtam, sajnos kinőttem már a mesékből.

Pedig volt idő, amikor imádtam őket. Valahogy elveszett az érdeklődésem, hitem bennük. Már nem úgy nézem őket mint egy gyermek, aki bele tudja élni magát.

Kiskoromban imádtam, hogy ugyanolyan a kis világom, kihívások, feladatok voltak mint az életben is, együtt küzdtem, aggódtam izgultam a szereplőkkel. Ide menekültem a valóságtól, ugyanakkor erőt is gyűjtöttem a visszatérésre, és a harcra. Imádtam, hogy voltak szabályok, körülhatárolt, előre megjósolható dolgok, a varázs... még akkor is izgalmas volt, ha huszadszorra olvastam, vagy hallottam ugyanazt a történetet.

Végiggondolva ma is vannak olyan dolgok amiket ilyen célokra használok, a sci-fi, metál és maguk a társadalomtudományok is segítenek a valóságtól való elrugaszkodásban, új nézőpont megtalálásában, energiák, feszültségek levezetésében, vagy éppen a rendszerek megértésében.

De a szemlélés módja változott, már nem "hagyom magam", nem engedem, hogy sodorjon a történet/zene/film és egyszerűen csak átéljem, élvezzem, hanem mindig a hibákat, tökéletlenségeket keresem, azt, hogy mitől lehetne jobbá tenni az adott dolgot.

Így van ez a The Colour of Magic film változatával is, amit ma néztem meg (az első részt a Pratchett sorozatból). Valószínűleg az egész jobban tetszett volna ha tíz évvel ezelőtt látom. A világkép filmen is egész jól átjött, zseniális. A szereplőgárda is teljesen jó.

A látvány sok helyen gagyi volt, nem volt kidolgozva. Nehéz eldönteni amúgy, hogy ez gyerekeknek szól-e valójában. /A Charlie csokigyára, vagy a Lemony Snicket például egyértelműen felnőtteknek való szerintem./

Szóval itt a világkép felnőttek számára igazán vicces csak, a történet viszont nekem sok helyen iszonyatosan unalmas-kiszámítható volt. Azért persze jobb a történet, mint a kis varázsló helikopternél, csak ott kicsit nagyobb lehetett a költségvetés.

Ezeket iwiwüzifalon olvastam, szerintem nagyon aranyosak: :)

Bíró: Hol volt ön 1993. július 7.-én este nyolc órakor?
Tanú: Hol lettem volna? Otthon ültem, egyik szememmel a naptárat, másikkal az órát figyeltem.

A gyorsan kérdező ember találkozik a szűkszavú kislánnyal:
- Hogyhívnakhovamészmivanakosaradban?
- ESZTERGOMBA

Helikopter zuhant a város temetőjére. A mentőalakulatok eddig 1325 holtesttet ástak ki a törmelékek alól...

Társadalmi tükörkép, avagy nesze neked kultúra!
Kérés a Mónika show-ban:
Vendég:
- Az élettársam felhívta a Westel telefonunkról annak a buzi, köcsög cigánynak a kurváját.
Mónika:
- Lehetne, hogy a telefontársaság nevét nem mondja ki?

MrW-vel nézzük az alábbi klippet /a "zene" rettenetes, előre is elnézést/:

MrW: Mer' az mi? Én román kémiám? 

P: lol

MrW: Úgy látom ez angol humor a végén.

P: ?! MrW:

Hát jobb oldalon van a kormány.

Tegnap átjött egy B-vel kezdődő, achter-ra végződő nickű barátom (ajaj ki fog nyírni, már megint része lett a szappanoperámnak, no mindegy) és megszerelte a laptopomat. 

A probléma annyi volt vele, hogy sokszor túlmelegedett és meghalt. A SpeedFun általában mutatja nekem a laptop hőmérsékletét, olyan 51-52 Celsiusnál szokta feladni a harcot. És az is gond volt, hogy valami lötyögött benne. 

Kb. négy órás szerelés volt szétszedni és összerakni, én csak néztem de már az is fárasztott. :D Iszonyat sok csavar helyét kellett megjegyezni (kár, hogy nem fotóztunk közben). Azt hittük, hogy gyorsan fog menni, de az alkatrész amihez hozzá kellett férnünk naná, hogy a legeldugottabb részen volt, ezért mindent szét kellett kapni. Ijesztő volt a laptopomot darabokban látni, de szerencsére végül összeállt egy laptopra hajazó dologgá és csak egy csavar maradt ki. /Vajon honnan? :D/

A szerelés közben mindenféle segédeszközt bevetettünk amit itthon találtunk, vattakorongot, arctisztítóhabot, körömlakklemosót, kiskést, parafadugót, vicces volt, kreatív srác ez a B. :D. Írt is egy bejegyzést az elképesztő fortélyokról parafa-modding címmel.

Ma tesztelem, eddig jó (koppkopp), általában nem ment 40 fok felé a hőmérséklet, amikor már mindent bevetek (sok böngészőablak, word, pdf, csacsogóprogramok egyszerre - ilyenkor már ki szokott kapcsolni -) akkor megy fel 45 fokra.

Majd kiderül hogy szuperál, remélem nem gyullad ki. Ha látom, hogy füstöl, vagy érzek valami fura szagot gyorsan kihúzom, az a parancs. :)

Jó volt nézni a két srácot, hogy hekkelnek csillogó szemmel, végre lett közös témájuk.

Elég sűrű volt szokás szerint a hét eleje.

Hétfőn háromnegyed ötöt kelés, és vonatozás Pestre. Olyan álmos voltam, hogy simán tudtam aludni a vonaton vagy másfélórát, a maradék időben pedig olvasgattam, úgyhogy elég gyorsan telt az út.

A suliban ismerkedési reggel volt, pár csoporttársammal együtt beszéltünk a szocpol programfelelős oktatókkal, elmondták milyen szabályok vonatkoznak ránk. Engem legjobban most a tutorválasztás kérdése foglalkoztat, sajnos nem nagyon ismerem még az eltés oktatókat, úgyhogy majd még az egyik programvezetővel fogadóórán végigvesszük a lehetőségeket.

Most csak két előadáson voltam, az egyik "Narratív és diszkurzív pszichológia" névre hallgat, mint kiderült ez nem a narratív-diszkurzív kommunikációról fog szólni, semmi interjúelemzés meg ilyesmik, hanem egy nézőpontja a pszichológiának. Valójában még a bevezető előadás után sem tiszta, mi a kurzus tárgya, de érdekes. Filozófia meg tudománytörténet többnyire eddig...

Aztán egy olyan óránk volt, aminek a címe/tárgya (Az egészségügyi rendszerek teljesítményének értékelése) elsőre nem érdekelt, de az oktatót nagyon sokan ajánlották, ezért felvettem. Kiderült, hogy mégis érdekel a téma, teljesen érdekes közelítette meg az előadó és inkább szeminárium jellegű volt a dolog, lehetett vitázni is, ami nekem nagyon bejön. Következő órán elő is kell adnom, "Health indicators for the European Community" a téma, remélem boldogulok majd az angol szakirodalommal...

Meg akartam úszni a hallgatói központban való sorbanállást, de az elektronikus ügyintézéssel számításaim szerint már nem lett volna ideiglenes diákom sem októberig, úgyhogy csak rászántam magam. Az útvonalkeresőn beírtam a kiindulási pontomat, a sulit és ajánlott egy olyan buszt, amiről utólag kiderült, hogy csak szombaton jár (a 109es). :D Még szerencse, hogy nem vártam arra és egy csoporttársam kalauzolt, valami 6-os villamos a Móriczig, onnan 7A gyorsbusz, tök hamar odaértünk. Bent húztam egy 2620 számú sorszámot, a mutató pedig olyan 1500nál állt, de nem adtam fel, mert a cetli szerint "csak" 30-an voltak előttem. Meglepő módon félóra múlva már sorra is kerültem, onnan gyorsan mentek a dolgok, lett diákom. A Questurától a Madách térre mentem, vártam a buszt, de felhomályosítottak, hogy arra bizony hiába várok, mert csak szombaton jár. Úgyhogy elindultam gyalog a Nyugatiba. Nem nagyon ismerem Pestet, de szerencsére ezen a környéken már jártam, úgyhogy a Deák teret felismerem az épületekről, a Bajcsyt meg a szagáról :D. Húsz perc alatt ott is voltam (metróval 3 megálló aszem, de ugye nálam az kizárva.)

Hazaúton is olvasgattam a vonaton, kis scifi szünetet tartok és inkább szakirodalmat tolok, most a Tele-dialógus c. könyvet éppen.

Elég hamar hazaértem, így még volt időnk vacsorázni, kicsit az évforduló hangulatában. A központban minden hely dugig volt, úgyhogy maradtunk a szokásos Fandangónál (= a lapos). A kedvencemet ettem, ami Malagai álom névre hallgat, mozzarella sajttal töltött burgonyatáska bazsalikommal, balzsamecetes grill zöldségekkel, nagyon finom. :)

Ma egészen pozitív érzések töltöttek el, olyan sok segítőkész ember van. :)

Pozako hozott még egy adag folyóiratot, Razide is segített megoldani egykét technikai dolgot, Bachterúr pedig kipofozza az egyik honlapomat. /Bár ez utóbbiban lehet az is benne van, hogy egyszer megjegyzést tett a honlap hibáira (teljesen jogosan), én meg felkaptam a vizet és kiselőadást tartottam arról, hogy a magyarok csak kötekedni, kritizálni tudnak és senki nem tesz semmit, pláne nem ingyen, hogy javítson a dolgokon. Így utólag durva voltam, csak ideges lettem. De ő meg átgondolta és segít. :D/

4 éve a szerelmem, társam MrW. Boldog vagyok, imádom, ennyi. :)

Pozako írt nemrég a helyesírásról, magyar nyelvről, elgondolkodtatott... Egy vicces történet ezzel kapcsolatban:

Hugom magyar-német szakos hallgató, tanul stilisztikát is. Első előadásuk a stílusról szól. A "kedves" oktató néni a köszönés-megszólítás ismertetésével kezdte az órát. Idevágó idézet a könyvéből:

Még azt is hozzátette: elköszönésnél a "Viszont látásra, tanárnő!" köszönés csak akkor elfogadható, ha már konkrétan időpontot és helyet megbeszéltek következő találkozásként.

Ezzel elérte a tanárnő, hogy az előadás végén a hallgatók köszönés nélkül, csendben távoztak, senki nem mert megszólalni. :D

A környezetemben mindenhol feltűnik a playboynyuszi. Azt veszem észre jóideje, bár mostanában egyre gyakrabban, hogy nők életkortól, családi állapottól, társadalmi státusztól függetlenül önként hordanak mindenféle playboynyuszis kiegészítőket. /Munkatársam, csoporttársam, barátnőm anyukája fogdoki ő olyat is mesélt, hogy egyik páciense kivésette pléhboynyuszi alakúra a fogát és arannyal kiöntette../

Vajon mit jelent számukra ez? Azt hiszik, hogy ez trendi/kekszi?

Majdnem azt írtam, hogy reklámoznak egy "erotikus életmódmagazint" - lol -, bár be kell látnom, hogy ez a szimbólum már sokkal többet jelent egy újságnál, 55 éve, sok millió ember számára.

Egy életérzést, életstílust jelképez.

Szabadság, szerelem, luxus, öröm, boldogság, gyönyörű nők, autók gondolom az üzenete. A felszínen, az meg úgyse cél, hogy mélyebb üzenete legyen, bár burkoltan az is van neki: ez az élet rendje, a nő kirakati darab, "dekoratív" - fúj de utálom ezt a szót -, mosolyogj mindig, a férfinak jár a szöszi guminő és a luxus, mert megérdemli, nem tudjuk miért, csak úgy, mert férfinak született. Pénzen minden megvásárolható, ne gondolkodj túl sokat az élet értelmén, küzdj még többet a pénzért, legyen az a végcélod, ügyes kis fogyasztó legyél.

Amúgy végig se merem gondolni miért pont nyúl a logója. /Dugnak mint a nyulak? Húsvét, termékenység elegáns válaszként?/:D Wiki szerint:

A nyulat a magazin első művészeti vezetője Art Paul tervezte meg. Saját szavaival élve azért választotta mert "humoros asszociációkat kelt a szexualitással kapcsolatban" valamit "vidám és játékos".

Azért sokszor gyanakszom, hogy csak az előítéleteim - és valljuk be, valahol talán az irigység: milyen jó lenne ilyen gondtalanul, butun-cukin éldegélni - mondatják ezt velem, és a playboyban pucsító hölgyemények atomfizikusok, filozófusok, akik egyszerűen csak dögösek és élvezik megmutatni magukat, meg a luxus se fáj senkinek.

Hogy gyanúmat igazoljam, vagy elvessem megnéztem pár epizódot a Playboy villa lányai c. kanfasztikus sorozatból.

A lényege: Hefner papa házikójában lakik három barbibaba külsejű szöszi hölgy, akik egész nap csak sminkelnek, szépítkeznek, dörgölőznek, pózolnak, néha a bácsika elviszi őket dekorációnak partykra. (Nem nagyon derül ki mi a szakmájuk, életcéljuk, nem olvastak könyveket titokban. :D Olyan egyforma kis egyszerű lények, kivéve Kendrát, aki szimpatikus, durva lenézős-kritizálós dumákat nyom, de gondolom ez a show kedvéért kell.)

Szóval magas ez nekem, ezért kérem kedves pléhbojkiegészítős olvasóimat - bár gyanús, hogy nem sok van - , nyilatkozzatok!

Miért jó ez nektek?! :)

Témához kapcsolódó ajánlat: Holdacska Narancsos Playboy-téboly c.  bejegyzése :)